Gondoltam tisztázom, hogy miért vagyok 3 éve eljegyezve, és miért nem sürgetjük az esküvő dolgot, ha más nem, csak emlékként magamnak, a barátaim már kívülről fújják a sztorit.
Hát elsősorban, mert tökmindegy. A papír nélkül is úgy gondolom, hogy ő álmaim pasija, és attól függetlenül is ő lesz a legjobb barátom a földön, szóval, hogy a férjemnek, vagy a pasimnak szólítom, az tökre mindegy. Ráadásul nem érzem úgy, hogy fontos lenne ez a dolog, hogy úgy igazán számítana, változtatna bármin is. Nem gondolom, hogy esküvő nélkül kevesebb lenne a kapcsolatunk, nem hiszem, hogy ezáltal lenne érvényes és beteljesedett, ez már nem a 17. század, lássuk be. Engem egyébként sem érdekel ez a mit illik, mit nem, mit szokás, mit nem, szóval hülyeségnek tartom például az olyan dolgokat, hogy esküvőre nem megyünk üres kézzel. Ha azt kéri a pár, hogy ne vigyen senki ajándékot, mert mindenük megvan, és tényleg komolyan gondolják, akkor én most azért, mert azt illik, hát azért nem viszek ajándékot. Ha tudnám, hogy nem gondolják komolyan, és igazából szükségük lenne sok dologra, akkor vinnék, de nem azért, mert illik, hanem azért, mert szeretnék rajtuk segíteni, mert mondjuk fontosak nekem.
Kifejezetten nem értem, amikor egy párkapcsolatban mondjuk a női tag (általában ők szokták, nem reprezentatív felmérés) várja, hogy megkérjék a kezét. Most komolyan, ha jól megy egy kapcsolat, és elmélyül, akkor mit ad hozzá egy karikagyűrű, mit számít? Nem az a lényeg, hogy egy mély barátság épüljön ki a szerelem mellé, ahol megmarad a szenvedély, a humor, az estébe hajló beszélgetések? Tök mindegy, hogy keretbe foglaljuk-e a kapcsolatot, mit sem ér az egész, ha a képen szereplő pár és a belőlük sugárzó boldogság időközben elveszett.
És azt hiszem éppen ezen hozzáállás miatt, és azért, mert nem egy kirakatesküvőt szeretnék, valahogy teljesen más fogalmaim vannak egy jó esküvőről, mint általában másoknak. Az első alapelvem, hogy csak olyan embereket hívnék el, akik tényleg szeretnek minket, és lehetőleg nem okoztak egyikünk életében mély sebeket, amiket nem tettek helyre azóta sem. Hát, hogy, hogy nem, de ez azt jelentené, hogy szülők kilőve. Itt van az a pont, ahol általában el is akadunk a pasimmal, mert az milyen már. Én erről meg azt gondolom, hogy az milyen már, hogy valaki nem hajlandó letenni az alkoholt, ha másért nem, a gyerekeiért. Az milyen már, hogy egy apa leszarja a gyerekeit, és csak az álmainak él. A gyerekvállalás felelősség, rémlik? Na és akkor ezek még csak az én szüleim. Természetesen, a pasim a saját szüleire gondol, mert nyilván, az enyémek neki sem hiányoznának, de valahogy nekem ugyanolyan szarul esik, ahogy őt bántották gyerekkorában, mint ahogy őt, hogy engem. Csak azért elhívni a szülőket, mert azt úgy illik, hát egyrészt már elmondtam az illik dolgokról a véleményemet, de akkor ha már itt tartunk, és ragaszkodunk az illik kategóriához, illett volna jobb szülőnek lenni. És nem, nem arról volt szó, hogy nem kaptam Barbit gyerekkoromban, és nem is arról, hogy túl sokat kaptam. Tudom, hogy nagyon militánsnak tűnök, de amúgy beszélek a szüleimmel, és segítek nekik, ha kell, és szeretem is őket, de az esküvőmet egy nagyon klassz napnak képzelem el, amiben nincsenek sem alkoholista, sem paranoiás anyukák, sem agresszív, sem pedig refelektorfény-mániás apukák.
Amikor az esküvő témánál ideáig eljutunk, akkor általában két érzés hadakozik bennem, az egyik a lázadás, aki ki akar törni, és azt akarja, hogy a pasija egyetértsen vele, és fogja fel, hogy ez nem fog megváltozni és ebből sose fogok engedni, nem tudok megbocsájtani, és nem fogom hagyni, hogy tönkretegyék azt a napot. A másik érzés a szomorúság, mivel mindig rá kell döbbenjek, hogy nagyon szeretnék egy biztonságos, szerető családot, és eszembe jut, hogy mennyire irigylem azokat, akiknek van, és milyen kár, hogy még a pasim szülei sem lettek a pótszüleim (nyilván nem véletlen), bár azért meg tudom nyugtatni magam hamar, hogy nem sok ismerősre lehetek féltékeny, ami egyben még szomorúbbá tesz, és arra következtetésre jutok, hogy a francnak kell csak úgy szaporodni, és a francért kell meggondolatlanul házasodni, meg évekig, vagy egy életre leragadni olyan mellett, aki nem is az igazi. És azt hiszem itt jön el az a pont, hogy tényleg, kit érdekel az esküvő?
Amúgy egy mezőn szeretném tartani, vagy egy kertes házban (Gárdonyban, nyilván), vagy csak beesni egy étterembe foglalás nélkül, esetleg lehet kocsmatúra is; a ruhám szép lenne és praktikus, nem az a nagy abroncsos; az egyik barátunk adna össze; sokat nevetnénk, sütne a nap, és metál szólna, meg indie, és mindenki örülne velünk. És nem kérnék ajándékokat.
